Arra a közel 4 hétre, amelyet 2017 júliusában az árvaházban töltöttem, azt tűztem ki célul, hogy jó minőségű internetkapcsolatot építek ki az árvaházban és a gyerekeket megtanítom a számítástechnikai eszközök és internet használatának az alapjaira.

A munkálatokat során a gyerekek sokat segítettek nekem, pl. tartották a létrát, amin akkor álltam, amikor a falu asztalosától kapott kézifúróval lyukakat fúrtam az árvaház külső falába az internetkapcsolatot biztosító modem rögzítéséhez, és ők vezetették keresztül a hálózati kábeleket a padláson is, ahol a felnőtt termetem miatt én csak üggyel-bajjal tudtam mozogni.

Miután létrejött az internetkapcsolat, először az árvaház történetében videóhívásban lépett kapcsolatba egymással egy gyerkőc és a magyarországi támogatója: Peter Ngila a videohívásban köszönte meg Horváth Nórinak a születésnapi ajándékát, a karórát, amit én vittem magammal Magyarországról, és megkérte Nórit arra is, hogy mutassa meg neki a lakását. Egész eddig a pillanatig kizárólag papírra írt levelekben kommunikáltak egymással a gyerekek és a támogatóik, ezeket a kiutazó önkéntesek hozták-vitték magukkal. Sok gyerek megtanulta, hogyan csatlakoztassa egymáshoz a különböző számítástechnikai eszközöket és az érdeklődő gyerekeket megtanítottam az emailezésre alapjaira is: ők emaileket is váltottak a támogatóikkal, amelyekben többek között képeket küldtek egymásnak.

Esténként többször is szuahéli nyelvű szórakoztató-oktató célú rajzfilm-sorozatokat néztünk a gyerekekkel, amelyeket az internetről töltöttem le. A gyerekek kedvenc epizódja az volt, amelyikben a főhős kislány patkányok megszámolásán keresztül tanulta meg a helyiértékeket. A dalt, amit a patkányok a rajzfilmben énekeltek, gyorsan megtanulták a gyerekek és napközben is énekelgették.

A 2 kg darált mákból, amit Magyarországról vittem magammal, kétszer is főztünk mákos tésztát ebédre. A tésztát és a mákot az első alkalommal, ahogyan mutattam nekik, még összekeverték a gyerekek, másodjára viszont már először megették az üres tésztát, a mákot pedig – amit csak úgy hívtak, hogy „the black” – műanyagpoharakba töltötték és azokból nyalogatták ki. A lekváros kenyeret is úgy fogyasztják el, hogy először lenyalják a tetejéről a lekvárt és csak aztán eszik meg a kenyérszeletet.

Vasárnap délutánonként Szilvi (a másik önkéntes) és én elvittük a gyerekeket a falu focipályára, ahol a gyerekek összeálltak a falubeli gyerekekkel, és a 20-30 gyerek két csapatra osztotta a társaságot beleértve minket is. Az elosztást Szilvi és én természetesen nem tudtuk megjegyezni, játék közben a gyerekek mozgásából próbáltuk kitalálni, melyikük van velünk és melyikük ellenünk. Sok gyerek mezítláb és némelyik lány ruhában játszott, a nagy beleélés miatt, amivel játszottak, sokszor nem igazán kímélték egymást.

Az árvaházban töltött közel egy hónap során meghatározó élményekre tettem szert és a gyerekekkel azóta is próbálom tartani a kapcsolatot, az aktuálisan kiutazó önkéntessel mindig küldök nekik valamilyen közös ajándékot.