Elhatároztam, hogy minden héten írok haza levelet…

Eljött az évzáró (november 13-a) és 6 órás volt... már épp készültem, hogy feladom, de inkább elfoglaltam magam: fényképeztem őket a bizonyítványaikkal meg a díjakkal a tanulmányi eredményeikért. A régióból jöttek mindenféle magas rangú képviselők, ők adták át a díjakat. A rendezvény alatt adományokat gyűjtöttek a cserkészek javára, hogy abból tudják majd fedezni az útjukat a következő versenyre, amire hétvégén indultak. A pénzgyűjtés úgy zajlott, hogy – szuahéliül – az egyik képviselő buzdította a gyerekeket, hogy kihez menjenek oda, kitől kaphatnak pénzt… Amikor az irányomba kezdett beszélni, és mindenki felém fordult – nos, kezdett derengeni, hogy ez most nekem szól.
Jó hosszan beszélt.
Jó hosszan nevetett mindenki. Így jól zavarba is jöttem.
Kész szerencse, hogy volt nálam pénz, különben a helyzet több lett volna, mint kínos:/. A rendezvény végén megvendégeltek minket: talán valami marhát ehettem (szőröstől-bőröstől), amit képtelenség volt megrágni, nemhogy lenyelni - de lelkesen ettem mellette a paradicsomot...

Egy másik nap csónakot csináltunk mindenféle termésből, és útnak eresztettük, versenyeztettük őket a kert végén található patakban. Úgy kellett a srácokat levadászni, hogy ne gázoljanak a patakba, mert Sister a háttérből azért rajtunk tartotta a szemét. Mivel időközben vége lett a sulinak, le kellett őket foglalni, mert 42 gyerek szétszedte volna a házat. Így be lettek osztva felváltva segíteni a ház körüli munkákban. Akik pedig nem segítettek, velük játszottam. Vittem nekik amerikai focit, hogy megszerettessem velük is a játékot.
Persze hogy nem érdekelte őket. Próbálták úgy használni, mint az európait – kevés sikerrel. De ez a labda volt az, ami túlélte őket. Egy hagyományos foci labdát 1 hét alatt leamortizáltak. Egyszer elindultam 9 gyerekkel amerikai focit játszani a fieldre. Annyira büszke voltam magamra. 12-vel tértem haza. Mondták, hogy figyelnem kell, mert szanaszét fognak széledni, hogy végre játszhatnak. Ezt én úgy értettem: senkit nem hagyhatok el. Szóval a végén mindenkit feltereltem az árvaházba, nem engedtem, hogy hazamenjenek azok sem, akik nem voltak árvák, és volt családjuk a faluban. Persze aztán ők szép csendben hazaindultak, mosollyal az arcukon: na, egy újabb lelkes mzungu. Mentségemre legyen mondva, hogy gyenge a név és az arcmemóriám.

Végre jutott idő a takarításra is, mert kezdtek elharapózni a dolgok az önkéntes szobában… utána megelégedéssel öntöttem magamra a fertőtlenítőt. És a gyerek ruhákat is megszellőztettük Sister kérésére, mert azoknak sem volt kellemes illata. Szokom a miserendet, ám mivel 2 órásak a szertartások, elhatároztam, hogy legalább ló lépésben, de járni fogok rájuk. Van abban valami megnyugtató, hallani az éneküket, beszélgetéseiket, látni őket a misén táncolni. Teljesen különbözik a nálunk megszokott miséktől. Valahogy ember közelibbnek tűnik, még ha fogalmam sincs, hogy mi az aznapi üzenete a prédikációnak. Sajnos itt is hallottuk a híreket a párizsi merényletekről, épp mikor kezdtem tervezgetni a kiberai látogatásom Kevinéknél.

Lassan megszokjuk egymást a gyerekekkel: már Eszternek hívnak és nem Enikőnek (aki az előző önkéntes volt), csak mosolyognak rajtam, amikor a vödörben próbálom egy heti szennyest kimosni, vagy négykézláb felmosok. De már feladtam, hogy tiszta legyek. Amikor kézzel esznek, vagy belenyúlnak a lefolyóban, vagy csak szépen az arcomba trüsszentenek – mivel még mindig nincs semmi bajom, már nem bánom. Ami azért még számomra is meglepő.

Olyan égszakadás volt egyik nap, hogy víz alá kerültünk (mióta megjöttem, jó sokat esik az eső). Itt nagyon örülnek az esőnek, hiszen a földből élnek az emberek, és jó hosszú száraz időszaknak vetett ez véget. Én meg lassan dezodorként használom a Ben 30-at…